A nem kiabálós apukák blogja

Apa vagyok! Boldog és büszke! Ez életem legnagyobb élménye. És nem kiabálok a gyerekeimmel. Ez a blog azoknak szól, akik kiabálás nélkül képzelik el a gyerek nevelést.

Facebook

A szigorú vs. laissez-faire iskolai modell skála mindkét végére találunk példákat. Vajon a szigorúság szükséges velejárója a jó teljesítménynek?

A konkrét példa: Ugyanabban az utcában van egy konzervatív, kicsit szigorú iskola és egy nagyon liberális, alternatív szellemiségű iskola is. Pénteken, október 13-án volt a Bólyai matek verseny. A konzervatív iskola diákjai toronymagasan "lenyomták" az alternatív iskola diákjait. És ez nem eseti. Ez az általános. A konzervatív iskola diákjai jobban szoktak felvételezni, erősebb iskolákba jutnak be stb. 

Hát akkor mi következik ebből? Hogy a szigorú iskolák diákjai boldogulnak jobban?

"A gyereknek nem az a dolga, hogy jól érezze magát az iskolában.' -mondja egyik másik szülő. És én ettől a falnak megyek. Esetleg így folytatódik az eszmefuttatás: Tőlem is megkövetelték a rendet, a tanulást stb, és ez így volt jó. 

Ha a metrón körülnézünk, akkor milyen arcokat látunk? Boldog emberek benyomását kelti a tisztelt uatzóközönség? Hát nem. Az embernek nem az a dolga, hogy jól érezze magát a munkahelyén, ezért boldogtalan embereket látunk munkába indulni. Hogy' is lenne ez másképp? Frusztráló volt az iskola, frusztráló a munkahely, szar az élet. 

Vajon ez az attitűd jó az embernek? Sőt! Vajon ez az attitűd jó a társadalomnak? Vajon ez az áhított "közjó"?

A gyerekkorban sok minden eldől. És a gyermekkor jelentős részét iskolai környezetben tölti az ember. Ha ott nem érzi jól magát akkor hogyan válhatna, fejlődhetne belőle egészséges lelkű, boldog ember?

De van egy kis gond. A szigorú iskola diákjai sikeresek a tanulmányaikban. Az alternatív iskola diákjai meg  alig jutnak be jó középiskolákba. 

Mit tegyen a szülő? Hagyja, hogy jól érezze magát a gyereke, és kockáztassa, hogy semmire sem viszi? Vagy vállalja a szigort, az esetleges szorongásokat, hogy boldoguljon a gyereke? Dehát a boldogsághoz nem elég a jó diploma, a jó állás, a jó fizu.

Nem lehetne, hogy úgy érezzék jól magukat a gyerekeink, hogy közben teljesítenek is? Vagy: nem lehetne, hogy azért mert teljesítik a követelményt, még boldogok is maradnak?

Címkék: iskola liberális nevelés

Szólj hozzá!

Nem, nem szeretek betegnek lenni. Ez a betegség különösen levert a lábamról. De mégis egy jó élménnyel gazdagított.

Dögrováson feküdtem, felkelni sem volt erőm. És így jött az élmény.

Gyerekeim körbe vettek a szeretetükkel, gondoskodásukkal, ápolásukkal. Nagyon jól esett. 

És ami a legjobb volt: Finom, szelid, megnyugtató szeretettel vettek körbe. Erre nem mindenki képes. Sok embert stresszel a másik betegsége és erőszakossá, akarnokká válik. Az ápolás inkább csuklóztatássá válik. Ahelyett, hogy megnyugtatná a beteget, csak tovább ront az állapotán.

A gyerekeim azonban vagy megérezték, vagy megtanulták tőlem, hogy amikor a másik bajban van, akkor a legfontosabb, hogy érezze a másik együttérzését, segítő készségét.

Sok ember gépiesen "ápol". Teát főz, lázat mér, beadja a gyógyszert. Pedig nem ettől gyógyul a másik. A gyógyulás a lélek egyensúlyával kezdődik. És ehhez sokat hozzá tud tenni egy szerető, gondoskodó másik.

Én ezt kaptam a gyerekeimtől. Büszke vagyok rájuk.  

Szólj hozzá!

Na ez provokatív cím. Vagy inkább ostoba? Mi az hogy "működik egy szeretet"? Én nem tudom a választ. Elmélkedem. Filozofálgatok. Kérlek segíts! 

A gyerekeim születése, léte, szeretése kapcsán éreztem meg egy újfajta szeretetet. Nehéz pontosan meghatározni, mert sok szó már elcsépeltté - és ami még rosszabb - más, hamis értelmezésűvé vált.

Ez a szeretet teljesen elfogadó, feltétel nélküli. És ezáltal nagyon felszabadító. (a gond, hogy az "elfogadás" fogalmát - szerintem szándékosan - rossz tartalommal töltötték meg)

Korábban azt éreztem, hogy minden szeretet érzésem mellet megjelent az aggódás, a kétely. 

  • Szabad ezt is elfogadnom?
  • Miért tette ezt?
  • Lehet, hogy nem is szeret már?
  • Mi lesz így velünk?
  • Nem helytelen ha ennyire szeretem?
  • Vajon ő hogy' viszonyul ehhez? stb.


Ez az újfajta szeretet azonban felszabadító. Nem jár vele az örökös aggódás. És nagy bátorságot is ad.  

De egy kicsit konkrétan is bemutatom.

A gyerekeimet minden körülmények között szeretem. Bármit is tesznek: szeretem őket.

Ez nem azt jelenti, hogy bármit tehetnek!!! (itt van az "elfogadás" félreértelmezése)

Pontosabban: bármit tehetnek, én akkor is szeretni fogom őket, de attól még nem tartom helyesnek ha rosszat tesznek. 

Mondok egy extrém példát: ha azzal jönne haza a gyerekem, hogy kirabolta a nagymamamáját, mert kellett a pénz bulira, akkor nem mondanám, hogy oké, felejtsük el. Azt mondanám, hogy szeretlek, számíthatsz rám, oldjuk meg. Nem helyes amit tettél, de a fiam vagy. Szeretlek, számíthatsz rám. 

Vagy egy kevésbé extrém: ha azt mondaná, hogy nem akar gimiben menni, mert hajósinas akar lenni, akkor is azt mondanám, hogy mindenben vele vagyok, de nagyon alaposan beszéljük át ezt az ötletét.  Állítsunk fel B tervet, nézzük meg, hogy mire juthat ezzel, tervezzük meg ha nem jön be, stb. 

De nem tiltanék meg neki semmit, nem kötelezném semmire, és - főleg - mindig szeretném, és ezt ki is nyilvánítanám. 

Lehet olyan szituáció az életében amikor vislenie kell a kellemetlen következményeket. De ez nem azt jelenti, hogy "edd meg amit főztél". Akkor is vele vagyok, bármit is tett. 

Szóval ezt tartom elfogadó szeretetnek. 

Miért írtam le mindezt? 

Valószínűleg sok szülő hasonlóképpen gondolkodik (valószínűleg sok szülő meg nem). Eddig tehát nem sok extrát írtam.

Azt mondhatjuk, hogy a gyerekeinket "genetikusan" szeretjük. Ez így van és kész. Meg az, hogy a gyerekek tiszta lappal érkeznek (ez speciel sztem nem igaz) és ezért lehet őket teljesen elfogadni. 

De rájöttem valamire.

Létezhet ilyenfajta szeretet párkapcsolatban is. Ezt korábban nem hittem. De mostmár hiszem. Létezhet tiszta, játszma nélküli szeretet, férfi és nő között is. 

Megmondom őszintén: amikor Szepes Máriánál olvastam erről, akkor nem hittem. 

Amikor Műller Péternél olvastam erről, akkor kételkedtem, de azt éreztem, hogy talán lehet.   

És végül megértettem, vagy pontosabban: megéreztem, hogy lehet ilyen szeretet férfi és nő között is!

Így pontos: Úgy érzem, hogy lehet ilyen!

De itt rögtön jön egy rakás kérdés. 

  • A legelső: Tényleg?
  • És hogy találom meg?
  • És mi van ha a másik nem érti?
  • Nem ronthatok el vele egy amúgy jó kapcsolatot?
  • És mit tegyek ha nem találok ilyen kapcsolatot?

 

Nem tudom a válaszokat. Segítsetek!

Szólj hozzá!

A történet valódi. Sajnos. A 25 éves évfolyam találkozónkon hallottam.

Egykori csoporttársam, Laci (mostantól nevezzük így) igazi vagány, talán azt is mondhatnám macsó srác. Korábban vizilabdázott, - ez látszik is az alakján - nagy dumás, mindig jó kedvű ember. Ő volt az első aki a csoporttársaink közül családot alapított, így már 2 felnőtt korú fiúval büszkélkedhet. Az első házassága válással végződőtt, de újra megnősült és az új felesége egy kislánnyal örvendeztette meg.

Az évfolyam találkozón remek volt a hangulat , és Laci mellé sodródva érdeklődtem, hogy mi újság vele. Elkomorodott. Elmondta, hogy mennyire imádja a kislányát, hogy milyen extra élmény a negyven felett érkezett apaság, hogy milyen egy valódi kis tündér az ő Hercegnője.

Akkor mi a baj? - kérdeztem.

Az, hogy a feleségem fogta magát és elköltözött. Magával vitte persze a lányunkat és nem engedi, hogy találkozzunk. Én mindent megtennék, csak láthassam a kislányomat, de az asszony meg se hallgat. Ezt nem élem túl. - mondta és elfordult, hogy ne lássam a könnyeit.

Furán éreztem magam. Meglepett, hogy Laci, akire a letörhetetlen jókedv, a vagányság, az energikusság volt a jellemző, ennyire padlóra került. Ugyanakkor meg teljesen megértettem, hiszen egy igazi szülönek elviselhetetlen érzés a gyermeke hiánya . De mégis olyan hihetetlen volt az egész. Ennyire padlóra tud kerülni egy ilyen "macsó" srác is?

De hát a helyzet valóban nem rózsás. Ha egy anya úgy dönt, hogy elege van a házasságából, (a férjéből, a kötöttségből, vagy bármiből)  akkor bátran cselekedhet. A bíróság úgyis neki ítéli a gyereket. Ez a magyar joggyakorlat.  Persze ha a férfi nem ragaszkodik a családjához, akkor rögtön nincs ilyen egyszerű helyzetben. Ekkor a férfi van nyeregben.

De ha ragaszkodik!

Ha szereti a gyerekét, ha együtt akar lenni a gyerekével, akkor teljes a kiszolgáltatottsága. Ekkor az asszony kénye kedvére van bízva, hogy meddig megy el a "jogainak" az érvényesítésében. Laci esetében is, egész egyszerűen nem enged találkozot az apával, és majd ha a bíróság (1-2) év múlva mást ítél, akkor igyekezhet az apa  visszahozni az elveszített éveket. 

Talán ez nincs teljesen rendjén. Talán szakítani kellene azzal a képpel, hogy a férfiaknak meg kell elégedniük a maradékkal, a "láthatással".

Laci esete legalábbis erre enged következtetni. 

Szólj hozzá!

29.
október

De jó..

Obama  |  Szólj hozzá!

Elefánin.JPG

Ma reggel a kislányom ébredt fel először. "Szeretnék lemenni" - mondta - és az összes alvótársát (pontosan hármat) magához ölelt, és indult lefele a lépcsőn. Azonban ő még picike, ezért kapaszkodás nélkül még nehezen megy a lépcsőzés, ezért háttal lefele mentem előtte, ő ölelte a "gyerekeket" én pedig segítettem neki, hogy biztonságosan lépkedjen. 

Ahogy leértünk, a kisfiam is felébredt és kiabált nekem: "Apa gyere, felébredtem." Én felrobogtam a lépcsőn, a kisfiam pedig nyújtotta a kezét, hogy öleljem meg. Gyorsan mellébújtam az ágyában, megöleltük egymást és én ezt mondtam magamban: De jó, hogy van két pici ember akiknek szükségük van rám, akik nekem szólnak, felém nyújtják a kezüket ha segítségre van szükségük. Mégis csak van rend a világban. 

Címkék: segítség de jó

Szólj hozzá!

 Néhány gondolat a munka versus gyereknevelés témában

Egy most publikált kutatás szerint, a nőknek erősebb, életre valóbb a szivük. Nőknél ritkábban alakul ki infarktus, és a felépülési esélyük is jobb. Azt eddig is tudtuk, hogy a nők halálozási adatai jobbak a férfiakénál, és nincs okunk azt gondolni, hogy ennek kizárólag az az oka, hogy a nők szíve erősebb, de azért érdemes megérteni ennek a kutatásnak az eredményét. 

Ezt tették a kutatók is, és nem elégedtek meg az emberi szívek vizsgálatával, hanem elvégezték a vizsgálatot az állatvilágban is. Az eredmény egyértelművé tesz egy-két dolgot: a nőstény állatok szíve is erősebb mint a hímeké. A nőstény egyedek - és ezalól az ember sem kivétel - szíve erősebb. Ellenállóbb. Jobban regenerálódik. 

De még nincs vége.

Azt is sikerült kikutatni, hogy ez az "erősődés" a várandóság alatt megy végbe. 

Vonjuk le végre a következtetést:

A bölcs természet azt tette, hogy akinek odaadta a legfontosabb feladatot - nevezetesen, hogy utódot hozzon a világra és gondoskodjon róla - annak adott hozzá erősebb motort is. Erősebb szivet, hogy véghez tudja vinni a legfontosabb feladatát. 

A nőknek is joguk van visszamenni dolgozni! Ezt harsogja - intelligenciá szintjétől függő vehemenciával - néhány élharcos. 

Ez lenne a valódi kérdés? Vitatja ezt valaki? 

Szerintem sokkal fontosabb lenne, abban bíztatni a nőket, hogy élvezzék ezt a gyönyörű feladatot. Élvezzék az anyaság minden pillanát. Éljék meg büszkén, hogy egy gyermekről gondoskodhatnak. Éljék át a nagyszerűségét, hogy ott lehetnek a gyermekük minden öröménél és hogy ők kapták azt a lehetőséget az élettől, hogy megvigasztalhatják a síró kölyküket. 

Ez a természet rendje és ez remek. 

A mai kor embere eltávolodott a természettől. Ösztöneink eltompultak, érzékszerveink elgyengültek. Érdemes azonban elgondolkodnunk, hogy mit is kaptunk az élettől. És amit kaptunk azt fogadjuk el! Örömmel, alázattal, szeretettel. És akkor jobb lesz mindenkinek. 

Címkék: anyaság gyerekvállalás

Szólj hozzá!

25.
augusztus

Mosoly

Obama  |  Szólj hozzá!

A kislányom mindenkire mosolyog

 

Megyek mögötte a strandon. Én vagyok a biztonsági kíséret. Nem látom az arcát. "Csak" a hatást látom, amit másokból kivált az örökös, kedves mosolygása.

Mindenki visszamosolyog.

"Jaj, de aranyos!" - mondják sokan.

"Gyere velem, elviszlek magammal."

Egy kedves hölgy a minap odajött hozzánk. Megkérdezte, hogy felemelheti-e? Megölelte, megpuszilta. Viktória örömmel "tűrte".

Azt gondolom, hogy akire Viki rámosolyog, az jobb kedvűen folytatja a napját. Ennyi lenne az egész? Mi miért nem mosolygunk egymásra? Ki tudja a választ? Viki, te tudod?

 

Címkék: mosolygás

Szólj hozzá!

Üdvözlöm! Válthatnánk néhány szót az ön befektetéseiről?

Nem, nem lettem biztosítási ügynök, vagy befektetési tanácsadó, vagy MLM építő.

Ezeknél sokkal jobb hírrel tudok szolgálni: Egy Nobel díjas kutató kimutatta, hogy a világon a legjobban megtérülő befektetés, ha az ember a saját gyermekébe fektet be! Ezt a befektetést - a szakemberek így mondják - kora gyermekkorban kell kezdeni. Ez bizony a születéstől az iskoláskorig tart. Magyarul:

Gazdaságossági, sikerességi, megtérülési szempontok alapján, az a szülő jár el a leghelyesebben, amelyik a lehető legtöbbet foglalkozik a gyerekével. Minél többet foglalkozunk a kisgyermekünkkel, annál okosabb, egészségesebb, sikeresebb, gazdagabb gyermekünk lesz.

Sajnálom kedves liberális barátaim: a bölcsőde nem jó megoldás. Ezt eddig is tudtuk, de most gazdasági számításokkal is alá támasztatott. 

Én úgy foglalnám össze: a gyermeknél csak egy jobb befektetés van: az a gyermek, akivel sokat foglalkoznak a szülei. 

Szólj hozzá! · 1 trackback

Milyen egy jó gyerek?

Hát ha engedelmes!

Biztos? Biztosan ettől lesz "jógyerek" egy gyerek?

Az engedelmesség nagyon fontos a szülőknek, mert sok mindent megkönnyít, egy csomó gondot, teendőt levesz a szülő válláról és még dicsekedni is lehet vele: az én gyerekem engedelmes! 

Meg milyen jó ezt hallani: Milyen engedelmes ez a Pistike! Gratulálok!

Az engedelmesség túlzott erőltetésével van azonban néhány probléma:

Az a gyermek, amelyik túlságosan engedelmeskedik, egy idő után azt szokja meg, hogy neki mindig engedelmeskednie kell. Kisgyerek korában az anyukájának, később majd a domináns osztálytársnak, banda vezérnek, majd a házastársnak.

Mert a szülei alaposan megtanítják neki, hogy akkor viselkedik helyesen, ha engedelmeskedik. Elfogadja, hogy aki rászól, aki utasítja, az felette áll, és annak engedelmeskedni kell.

Természetesen meg kell tanítani minden gyermeket a normákra, a rendre, a helyes viselkedésre. De ne vigyük túlzásba! Az önálló akarat, a döntési képesség kifejlődése legalább annyira fontos, mint hogy engedelmeskedjen a szüleinek.

Címkék: engedelmesség gyerek nevelés

Szólj hozzá!

Amikor jöttünk kifele a "Thomas show"-ról, a sor elején egy kisfiú sírt. Az apja így "vigasztalta":

"Na most meg miért sírsz Marci? Kemény légy mint a Rolling Stones!" És jót mulatott saját baromi nagy szellemességén.

Ekkor vettem észre, hogy ez a "kedves" apuka falumbéli. Egy nagyon híres sportoló, akit legutóbb akkor vettem észre, amikor a falunk főutcáján kelt át, és ezerrel ordított a fiával:

"Gyere már Marci, mit csinálsz fiam?!"

Többen döbbenten hallgatták az ordítást, de ez látszólag nem zavarta az egykori kiváló sportolót.

Szerintem világos:

  • Az utcán is ordítok a gyerekemmel
  • Nem vigasztalom meg amikor baja van.

Nem értem. Mindenhez jogsi kell, engedély, vizsga kell. Szülő meg bárki lehet. Mindegy hogy milyen.

Rettenetes!

1 komment

Szombaton megnéztük a Thomas show-t a kisfiammal. Érdekes volt. Ha a célközönség nem 3 és 5 év közötti lett volna, akkor bizonyosan tojásdobálás és országos botrány lett volna az előadásból.

A dolgot leginkább azért nem értem, mert a Thomas és barátai, vagy más fordításban Thomas a gőzmozdony projekt szenzációs. Bár már nagyon messze vagyok a gyerekkoromtól, de mégis élvezettel nézem a TV-ben az epizódokat, szórakoztatónak tartom amikor felolvasok a Kisfiamnak a Thomas könyvekből, és örömmel játszom a Thomas makettekkel.

Az egész Thomas világ nagyon ki van találva. A színek, a nevek, a karakterek, a dumák. Egyszerű, mégis izgalmas. Teljesen jogosnak tartom a világsikert.

De ez a szinpadi "show"!!! Egy középiskolai előadás színvonalával vetekedett az előadás. A színészek, a díszlet, a történet abszolút harmonizált egymással. Egyformán pocsék volt minden. Döbbenet.

Szegény gyerekek, szegény szülők.

Szólj hozzá!

22.
november

Élmények

Obama  |  Szólj hozzá!

Vannak szülők - elsősorban persze anyukákat érint így a kérdés - akik igyekeznek minél hamarabb visszamenni dolgozni. Elég 2 évig otthon maradni! Kell a gyereknek a közösség! Ja, ja! BULLSHIT

Fogok majd írni a fenti állítások "szakmai" elemzéséről is, de most csak a személyes élményemet írom le. Körülbelül 2 hónapos volt a Kisfiam, amikor a karomban tartottam, rám nézett és azt mondta, hogy HEŐŐ! Sosem felejtem el!

Ezt nekem mondta.

Ezt az én Kisfiam mondta!

Csodálatos élmény volt.

Aki hamar "megszabadul" a gyerekétől, nem tudja, hogy miről marad le!

 

Szólj hozzá!

A családi legendáriumunk része, hogy valamikor (körülbelül a múlt század második felének az első évtizede táján) a nővérem, még pici gyerekként, egy kalapáccsal darabokra tört egy ólomkristály tálat. Olyan evidens kérdésekre, hogy miképp került a nővérem kezébe kalapács, meg hogy miképp jutott fel az asztal tetejére - nincs válasz. A kérdés mindíg így vetődött fel: Miért tette ezt? A gyermeki lélek bonyolult - mondhatjuk - és ez bizonyosan igaz is. De néha egészen egyszerű dolgok húzodnak a meglepő tettek mögött is.

Eddig még nem beszéltem a családunk leghűségesebb tagjáról: Morzsiról, a labradorról. Épp sétálni mentünk, amikor - szokás szerint - a szomszéd kutya, mint egy őrült ránk ugatott. Tekintettel, hogy sok bosszúságot okozott már nekünk ez a keverék kutya szomszéd, most mérgesen odarongyoltam a kerítéshez, hogy keményen letóljam. Mikor a kerítéshez értem, az ugatás azonnal abba maradt, nyújtotta a pracliját, és kedvesn nyomta a fejét a kerítéshez. Minden porcikájával azt mondta: szeress, foglalkozz velem! Megsimogattam, és azóta már nem haragszom rá, mert tudom, hogy NEM Ő A HIBÁS! Sajnos a szomszédok nem foglalkoznak vele túl sokat és szeretet hiánya van. Azért ugat megveszekedett feneként, hogy felhívja magára a figyelmet. 

Így vannak ezzel a gyerekek is. Azért lökik meg az anyjukat, azért szaladanak sikítva a szobában, azért botlanak "véletlenül" el a tesójuk lábában, mert azt szeretnék ha rájuk figyelnének. Valószínűleg ezért adott az óhajának egy picit túl nagy nyomatékot a nővérem is, amikor apróra törte azt a tálat.

A kutyás szakirodalom azt mondja, hogy ilyen esetekben ne büntessük meg a kutyánkat, mert ezzel azt erősítjük meg, hogy elérte a célját. Figyelmet akart, hát megkapta.

Én kutyás apaként azt tanácsolom: ha büntetni akarunk, akkor inkább magunkat büntessük. De legalábbis gondolkodjunk el, hogy mit tehetnénk másképp! Hogyan tudnánk elérni, hogy többet figyeljünk a gyerekünkre! Hogyan tudnánk megnyugtatni, hogy figyelünk rá, hogy nem lankadt a szeretetünk! Higgyük el, nem lett rossz a gyerekünk! Nem lett kezelhetetlen, nem lett megátalkodott! Csak szeretetre, figyelemre vágyik!

Címkék: büntetés figyelem

Szólj hozzá!

"Apa, ezt felvennéd?"

"Apa légyszíves add ide a kék könyvet!"

Hány szülőtől hallom:

  • Felállsz!
  • A lábadon állj!
  • Nézz a lábad elé!

Vajon helyes dolog így beszélni a gyerekünkkel? Vajon hatékony-e, amikor azonnal parancsoló hangon utasítjuk a gyerekünket? 

Én igyekszem mindig szépen beszélni a gyerekeimmel. Nekem így sokkal jobban esik, és tapasztalatom szerint sokkal hatékonyabb is.

  • "Gyere Kicsim kicseréljük a pelenkádat!"
  • "Légyszíves tűrd fel a polód ujját!"
  • "Elpakolnád a játékaidat?"

Sokkal jobb dolog így beszélni, és higgyék el: sokkal hatékonyabb!

Az extra jutalom pedig ez: "Apa ezt felvennéd"

Szólj hozzá! · 1 trackback

19.
október

Rászólás

Obama  |  Szólj hozzá!

Egyik ismerősöm mondja: "Azoknak a gyerekeknek minden meg van engedve. Soha nem szólnak rájuk." Azon túl, hogy feláll a szőr a hátamon egy ilyen magyartalan kifejezéstől mint "minden meg van engedve", valóban kérdés, hogy mikor, milyen gyakran, és milyen stílusban érdemes rászolni a gyerekünkre?

Nekem úgy tünik, mintha a liberálisnak mondott, mindent megengedő nevelési stílus viaskodna a hagyományos, inkább szigorú, a gyeplőt erősen tartó nevelési stílussal. De valóban itt van a kutya elásva?

Szerintem segítjük a gyerekünket, ha nem hagyunk mindent rá, ha figyelmeztetjük, hogy mit szabad és mit nem. Nem hiszem, hogy egy gyerek akkor fogja magát jól érezni, ha semmilyen korlátot nem állít számára a szülő. Ez a korlát leginkább a szülő a szava, gesztusa, amivel jelzi, hogy helyesen cselekszik-e a gyermek, vagy sem.

Könnyű azonban beleesni abba a hibába, hogy állandóan kézben tartjuk a gyerekünk cselekvését. Valóban van olyan szülő, aki gyakorlatilag folyamatosan beszél a gyerekéhez, akkor is amikor nem is vele foglalkozik. "Ne csináld, várjál, ügyes vagy, hagyd abba, gyere ide, nem vagy szomjas, gyere már ide, fújjuk ki az orrodat, szépem játsszál, mit építettél stb." Ezzel a viselkedéssel nagyban megnehezítjük a gyerekünk önállósodását, és meglepve tapasztaljuk, hogy az alapvetően csendes gyerekünk néha szándékosan összetör valamit. Ilyenkor kibuggyan belőle az egyéniség, mint egy szelepen át a nagynyomású gőz.

A másik hiba, amikor ugyanazért nyolcszor szólunk rá a gyerekünkre. Ne húzogasd az autódat az asztalon! Nem hallod? Ne húzogasd azt az autót! Hagyd már abba! Elveszem az autódat! stb

Ebből azt tanulja meg a gyerek, hogy nem kell figyelnie, ha kérnek tőle valamit. Majd szólnak újra!

A legtragikusabb pedig az az eset, amikor azonnal emelt hangon szólnak a gyerekre. Az elején említett ismerősöm például általában elkezdte rángatni szegény gyerekét. Szegény kislány a maga 15 kilójával csak ténfergett az anyja rángatása nyomán, de ami nagyon szomorú: ezt is megszokta! A kiabálás, a rángatás éppen annyira hatástalan volt, mintha semmi nem történt volna.

Én nem kiabálok. Minek? Értelélme nincs, és nekem is, és a gyerekeimnek is jobb így!

Címkék: baba rászólás liberális nevelés

Szólj hozzá!

16.
október

Dackorszak

Obama  |  Szólj hozzá!

Akaratossá vált a gyerekem!

Eddig olyan aranyos volt most meg állandóan ellenkezik! Mi történhetett?

Képes hisztériázni érthetetlen okból is. Mi változott meg?

A szülők számára valóban embert próbáló időszak, a fenti eseményekkel jellemezhető, általában dackorszaknak nevezett korszak. Valóban meglepő és megmagyarázhatatlannak tűnő változáson megy át a gyerek, és sok szülő azt érzi, hogy most meg kell fogni a gyereket.

"Nem szabad hagyni elkanászodni!" 

"Nem hagyhatom, hogy a fejemre nőjön!"

"Most kell megnevelni!"

Ilyen és ehhez hasonlatos bölcsességek sora jön elő a szülőből, aki általálban  a tanácstalanságát és tehetetlenségét próbálja - saját maga számára is - megindokolni. 

Kár lenne tagadni, hogy ilyenkor nagy a kisértés belemenni a szócsatákba, a veszekedésekbe, a kiabálásba, hogy mást ne is mondjak.

Azt azonban ne felejtsük el, hogy ez a korszak elengedhetetlenül fontos a gyerek személyiség fejlődésében! Ekkor alakul ki az akarata, a döntési képessége, a külvilág felülbírálatának a szándéka. Ha ezt egész egyszerűen letörjük, akkor valóban egy engedelmes gyereket tudunk gyúrni a kölykünkből. Csak hogy ez az engedelmes gyerek mindig valakinek fog engedelmeskedni. Eleinte nekünk, később a haveroknak, majd a munkatársainak, stb. Nem lesz önálló egyénisége, nem lesz önálló akarata. 

Érdemesebb ezért türelmesnek lennünk, nem megtörni a gyerekünket és persze: nem kiabálni! 

Címkék: ellenkezés

Szólj hozzá!

Így mondjuk, így halljuk: gyereket vállalni. Mintha ez valami rossz dolog lenne. A gyerek ajándék, adomány! Vállalod, hogy kapjál ajándékot? Ugye milyen hülyén hangzik? Úgy látszik már a nyelvünk is deformálódott. Az élet legnagyobb ajándékénak érkeztére olyan igét használunk, aminek negatív a csengése.

Hát akkor gondoljuk át mi is a gyerek az életünkben!

  • Fizikailag: teher, megpróbáltatás?
  • Anyagilag: nehézség?
  • Idő szempontjából: időrablás?
  • Lehetőségek szempontjából: szűkülés?
  • Feladatként: megterhelő?

Én nem így gondolom! Nem megpróbáltatás, nem nehezség stb. Még pedig azért nem mert boldogság, öröm, szépség, motiváció, ajándék, adomány!

Nézőpont kérdése. Sajnos manapság nem "az van a levegőben" hogy mekkora boldogság egy gyermek érkezte. Pedig ezt kellene, hogy érezze minden szülő! Én boldogságot érzek folyamatosan a gyerekeim kapcsán. Ezt kivánom mindenkinek!

 

Címkék: gyerekvállalás

Szólj hozzá!

24.
szeptember

De miért apa gyere?

Obama  |  2 komment

Meg arról is, hogy miröl is szól ez a blog.

A kisfiam első szava az "apa" volt. Vagy legalábbis én úgy gondolom, hogy ez volt az első szava. És elég hamar mondta azt is, hogy "apa gyere". Meg most is gyakran mondja. Meg általában így ébred fel: Apa gyere! És én boldogan megyek. Akkor is boldogan megyek, ha fáradt vagyok, meg akkor is boldogan megyek, ha még nagyon szerettem volna aludni. De a kisfiamhoz akkor is boldogan rohanok.

De a családomról majd később.

Az utcán, az oviban, a játszótéren rengeteg aranyos, szép helyes gyereket látok. Az utcán, az autókban, a buszokon rengeteg mogorva, ideges, rosszkedvű felnőttet látok. Miért van ez? Hol romlik, romlunk el? A választ nyilván én sem tudom, de azt elhatároztam, hogy ami rajtam műlik, azt megteszem. Én vigyázni fogok, hogy a gyerekeim sokáig megörzzék a jókedvüket, a nyitottságukat, a bizalmukat a világ iránt. Ezért én nem kiabálok velük. Sőt! Igyekszem mindent türelemmel, szerettel megoldani. Erről szól ez a blog.

 

Címkék: gyerek kezdet apa

2 komment